Bár kívülről sokszor „csupán jó kérdések sorozatának” tűnik, a coaching sokkal több ennél. Értő figyelem, érző megtartás és tudatos határtartás – a segítő és az ügyfél védelmében is. Emellett egy coach etikai kérdésekkel, belső dilemmákkal és a felelősség kérdéskörével is sokszor találkozik munkája során.

Mit tehetünk, amikor segítőként úgy érezzük, hogy jobban megérint az ügyfél témája, mint amire számítottunk?

Rendben van-e, ha a kliens két ülés között is tőlünk várja a támogatást?

Mire figyeljünk akkor, ha az ügyfél láthatóan nincs jól?

Hogyan válasszuk olyan coach képzést, ami a nehéz helyzetek kezelésére is megtanít?

Ügyvezetőnk, Szalai-Taskó Barbara és coach képzésünk vezető oktatója, Eperjesi Amina beszélgetése egy valós eseten keresztül arról, miért megkerülhetetlen ezen az izgalmas, de felelősségteljes pályán az önismeret, milyen egy szakmailag megalapozott coach képzés – és mitől lesz játszmák nélküli és valóban biztonságos egy fejlesztő kapcsolat.

 

Az interjúban válaszolt:

Eperjesi Amina

Nemzetközi Coach Szövetség által akkreditált coach (PCC)
• A Gordon & T.A. Kft. kiképzett trénere
• Okleveles szupervízor (EASC) – az EASC elnök-helyettese
• Tranzakcióanalitikus tanácsadó (DGTA)
• Okleveles PCM® tréner

 

 

 

 

 

Az interjút készítette:

Szalai-Taskó Barbara

Ügyvezető
Tréner, Coach, Televíziós tartalomkészítő

 

 

 

 

 

 

—————

B: Amikor erre az interjúra készültem, eszembe jutott, hogy a segítői pályám elején sokáig azért nem mertem coachként elindulni – csak trénerként –, mert bár vonzott az egyéni munka, volt bennem egy nagyon erős felelősségérzet. Ott ül velem szemben egy hús-vér ember, és nekem egy sérülékeny, megnyílt állapotában kell jól kísérnem őt. Szakmai tapasztalat és információk hiányában tartottam attól, hogyan tudok úgy jelen lenni, hogy az valóban méltó legyen, és semmiképp se ártson. A „nem ártás” bennem konkrétan egy hangos belső szabályként volt jelen. Sokáig vacilláltam, mire beiratkoztam a coach képzésünkre – ugye ezután kerültem aztán más pozícióban is szervezethez, semmi nincs véletlenül.

Annyira élénken emlékszem a pillanatra, hogy mikor elindult a képzés, hamar megnyugodtam, mert te oktatóként rögtön az etikát hoztad be témaként. Egyből azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Egyértelmű volt, hogy ez neked szakmailag és személyesen is egy kulcstéma.

Szerinted hogyan jelenik meg az etikusság a coachingban és miért vált számodra hangsúlyossá?

A: Ez izgalmas kérdés, mert hogy igen, nagyon fontos ez a téma, de az idők során vált nagyon fontossá. Az elején, friss szakemberként onnan indultam, az volt a fókusz, hogy jöjjön bárki, csak segíthessek.
Ebben a működésemben akkor még bizony igen sok vakfolt volt, ez a működés még akkor inkább rólam szólt, mint az ügyfélről, és ez számos következménnyel járt, amik nem voltak mindig pozitívak, vagy igazán segítőek a kliens számára. Kezdő coachként sok olyan hibát vétettem, amik klasszikus tankönyvi hibák voltak, de csak akkor láttam rájuk, amikor elkezdtem valahogy az önismereten keresztül vizsgálni őket. Mert kívülről, a felszínen minden rendben lévőnek tűnt, és az ügyfél úgy ment el, hogy “hú, ez is de érdekes volt”, meg “az is de érdekes volt”, de közben meg mégsem történtek igazi változások…

B: Mondasz egy-két konkrét példát erre?

A: Például sokszor adtam több önismereti munkalapot is a klienseknek egy-egy coaching folyamaton belül. Jópofának tűnő írásos feladatokat vittem, meg mindenféle izgalmas dolgokat, eszközöket, szinte egymás után. Az ügyfelek szeme persze csillogott tőlük, egyre több gyakorlatot akartak kipróbálni, egyre több feladat lapot kitölteni. Aztán feltűnt, hogy nem tudom lekerekíteni az üléseket, pedig az a coach képzés, amit én végeztem, szintén azt képviselte, hogy a coachingban bizonyos számú alkalomra szerződünk, aztán pedig lezárjuk az együttműködési folyamatot. Az én ügyfeleim viszont mindig akartak egy következő és egy következő időpontot… Csalódott voltam, és azon lamentáltam, hogy én csinálok-e valamit rosszul, vagy vajon mi lehet a gond…

Miles Downey neve és egy híres mondása jött akkor pont szembe velem, akit már a pályám elején megismertem, ő egy angol coach, eggyel felettem lévő generáció szerintem (Milesról bővebben: https://mylesdowney.com). Ő írt arról, hogy ha nem dolgoztál még azon, hogy miért akarsz tulajdonképpen coach lenni, akkor még nem vagy igazán coach…
Elkezdtem hát ezzel a témával foglalkozni, hogy tulajdonképpen mi is az, ami engem itt tart, ebben a hivatásban. Ráadásul emlékszem, hogy a férjemnek is volt ezidőtájt pont egy ilyen mondata, hogy “neked nincs elég önismereted, és ezért ragadtál bele ebbe a coachingba”.
Ez is nagyon megragadt bennem, hogy mi az, hogy nincs elég önismeretem, mi az, hogy beleragadtam, meg egyáltalán (…), és akkor elkezdtem erre tudatosan ránézni: hogy a coach képzés elvégzése után miért is vagyok én ezen a pályán, meg mi az, ami nekem ebben a hivatásban fontos.

És az etika kérdésköre így érkezett meg hozzám, hogy ha egy coaching folyamatban bármi is öncélú, akkor baj van. Ha magamat vagy a saját kis pszichológiai játékaimat, vagy igényeimet szolgálom, az nem oké, és hat a munkámra és az ügyfélre is – és nem pozitívan. Mert az elején azt hiszem mindannyian így érkezünk, vagy legtöbben így érkezünk -biztos nem mindannyian-, hogy vannak rejtett, tudattalan pszichológiai igényeink, játszmáink, amik a klienssel való munka során kielégítésre kerülhetnek, persze hangsúlyozom, nem tudatosan (a játszmákról bővebben ebben az interjúban: és dr. F. Várkonyi Zsuzsa könyveiben is olvashatsz pl. a “Tanulom magam”-ban).
Ebből az öncélú működésből viszont nagyon fontos tovább lépni, mert ha ezen a szinten maradunk, akkor igazából nem segítünk, hanem kialakul egyfajta függőség a fejlesztő szakember és az ügyfél között. Így tulajdonképpen nem járunk el etikusan: mert a felszínen, ugye arra szerződöm, hogy azt szolgálom, amit te, kliensként szeretnél, de igazából így nem azt szolgálom, hanem azt, amire nekem a bensőmben szükségem van.

Nálam bizony időbe telt, amíg ezt tisztán megláttam, utána viszont elkezdett nagyon fontos lenni a transzparencia és az, hogyan tudok minél transzparensebb lenni, önmagam és az ügyfelem felé is. Minél jobban megérteni, hogy mi az, ami valójában az én belső igényem, mi az, ami a másiké, és mi az, ami pedig a közös munkánkat szolgálja – és hogy mit kell ahhoz tennem, hogy az ezek közötti különbségekre őszintén rálássak.
És akkor ezután következik, hogy mi az, amit ebből megfogalmazhatok az ügyfélnek. Mert ugye az ügyfél nem úgy érkezik oda, hogy mindent tud magáról, meg a kapcsolódásairól, az asszertív kommunikációról, vagy hogy mindent elbír. Hogy hol van abban a felelősségem, hogy mivel terhelem meg, vagy hogy úgy helyezzem ezeket ki verbálisan is, hogy közben ne okozzak fölösleges rossz érzést.
Tehát a segítésben egy csomó rétegben megjelennek különböző etikai dilemmák.

B: Igen, én is abszolút azt tapasztalom, hogy ez a téma nagyon szorosan kapcsolódik az önismerethez. Mert ha tudom, hogy mi az én rejtett pszichológiai igényem egy adott helyzetben, az a titkos törekvésem, amit először magamnak sem fogalmazok meg, pl. behív nagyon az ügyfél témája, mert ismerős valahonnan, és bekapcsolja rajtam a “megmentő”-gombot, vagy tudattalanul emlékeztet a kliens valakire az életemből, akihez valamilyen kapcsolat fűz, és ezt megpróbálom “újrajátszani”, megjavítani, stb. stb., -szóval, ha ezeket képes vagyok felismerni, akkor képessé válok letenni őket és újra tiszta lappal viszonyulni a segítői folyamathoz. “Jól segíteni”. Mert nekem ez a jól segítés egyik sarokköve.

A: Igen, vagy legalábbis, ha a belső iránytűm jelez, hogy valami nem stimmel, akkor nekiállhatok dolgozni ezekkel az ártó, de minimum haszontalan dinamikákkal. Tehát innentől kezdve valahogy a kezembe kerülnek, és tudok velük kezdeni valamit. Viszont amíg nem látok rájuk, és a vakfoltomban vannak, addig nyilván hatásom sincs rájuk.
Szerintem ezért nagyon nem mindegy, hogy az ember hol tanulja ezt a szakmát. Most már szerencsére nagyon sok a coach képzés, viszont az talán a legfontosabb, hogy mennyi önismeretet nyújt az az iskola vagy az a közeg, ahol én ezt a hivatást tanulom. Mert amikor én a coachinggal találkoztam, akkor még elég szegényes volt a választék, és nem volt ez ennyire egyértelmű, hogy az önismeret ilyen mérhetetlenül fontos.

Sokkal inkább célorientált szinten zajlott egy-egy coach képzés, hogy mit kell tennem
ahhoz, hogy az ügyfelet eljuttassam A-ból B-be. De hogy közben ott a mélyben milyen meghatározó folyamatok zajlanak, arra nem volt semmiféle rálátás.
Nagy felelőssége van egy coach képzésnek abban, hogy ezzel is dolgozzon, ne csak a “technikai” szinttel, hogy például hogyan kérdezünk úgy, hogy az ügyfél rájöjjön a saját válaszára.

B: Van olyan olyan eset, amire különösen emlékszel a korai tapasztalataidból, ahol megjelentek tudattalan dinamikák és ma már másképpen csinálnád a folyamatot? Olyan, amiből valamilyen tanulságot tudtál levonni – és persze megosztható.

A: Abszolút van, persze, sok van, és a coach képzés során szoktam is mondani, hogy én minden hibát elkövettem, amit el lehet szerintem. Mindig szívesen osztom meg ezeket, mert azt gondolom, hogy ebből mindannyian tudunk tanulni. Például az egyik ilyen, ami nagyon emlékezetes volt, és ami kifejezetten az én vakfoltomról szólt, egy felsővezető esete, aki úgy jött hozzám, hogy egy tréningemen találkoztunk. A csoport után megkeresett, és mondta, hogy ő úgy érzi, hogy csak velem akar, tud dolgozni, nem akar senki mással. Ez engem nagyon megszólított, persze…Nagyon jól esett, hogy én vagyok az, aki…ez a “behívás” ismerős lehet mindenkinek. 🙂

Elkezdtünk dolgozni, és vittem ott is mindenféle ilyen-olyan feladatokat, különböző gyakorlatokat, amiken keresztül ránéztünk témákra. Abszolút lelkes volt, hogy ez mennyire jól neki, ez mennyire segít, a magánéletétől kezdve a vezetői életéig mindenről mesélt, és ettől friss coachként persze úgy éreztem, hogy hát én valamit biztos nagyon jól csinálok, hogy ennyi mindent elmond nekem.
Fokozatosan kirajzolódott egy -akkor még nem így fogalmaztam, de most leegyszerűsítve úgy lehet megfogalmazni-, hogy kirajzolódott egy elképesztően toxikus környezet mögötte, a munkájában és a szorosabb kapcsolataiban egyaránt. Azt is említette, hogy időnként “ilyen depressziós hajlamai” vannak…
Aztán egyszer csak két ülés között rámírt, hogy ő most nagyon-nagyon rosszul van, teljesen maga alatt van, és küldjek neki “valamit”. Valami gyakorlatot, feladatot, mert hogy ő neki most muszáj elterelni a gondolatait.

Bennem ezzel persze -tapasztalatok híján- bekapcsolta “a megmentőt” kétszázezres sebességen, és elkezdtem keresni, kutatni, hogy úristen, mit nem csináltunk még, mit tudnék neki küldeni; így találtam egy írásos feladatot, amit elküldtem. Nyilván nem telt el sok idő -emlékszem, késő este volt-, és jött az újabb üzenet, hogy ezt megcsináltam, küldj még. És akkor hirtelen azt vettem észre, hogy éjjel egy órakor levelezgetek ezzel az ügyféllel, hogy már nem tudom, hanyadik önismereti gyakorlatot küldöm, hogy ő ne a depressziójával foglalkozzon… hanem a nem tudom, mivel.
Ezen a ponton elkezdett szöget ütni a fejemben, hogy itt valami nem stimmel, ez valahogy nem jó, ez így biztosan nem lehet jó…

Megkerestem egy tapasztalt kollégát, és elmondtam neki, hogy mi van, és hogy én azt érzem, itt valami nem stimmel. Gyakorlatilag elvittem szupervízióba az esetet, de akkor még ezt nem tudtam nevén nevezni, csak azt tudtam, hogy valami segítség kell, mert akkora felelősséget éreztem, hogy az elképesztő, hogy ez az ember itt majd öngyilkos lesz, vagy nem tudom, mit csinál…
Fájdalmasan nehéz volt szembesülni azzal, hogy nem léptem ki időben ebből a szerepzavarból, vagy nem tudtam még azt mondani, hogy nem küldök több feladatlapot. Viszont innen datálódik, hogy rádöbbentem, ezek a határtartások mennyire elmondhatatlanul fontosak, és a tiszta kommunikáció is.
És rájöttem, hogy újra kell az ügyfélemmel szerződnöm.

B: Újra és újra el tudok csodálkozni azon, hogy még a legnehezebb helyzetek is mennyi pozitívumot tartogathatnak, ha képesek vagyunk felismerni a tanulnivalónkat belőlük. Nekem ez is egy ilyen szituációnak tűnik.

A: Igen, abszolút, ráadásul még volt egy olyan szál is a történetben, hogy korábban mondtam ennek az ügyfélnek, hogy a depressziójára mindenképpen pszichológust javaslok. Ő viszont azt válaszolta, hogy már “elfogyasztott” két vagy három pszichológust, és egyik rosszabb volt, mint a másik – és hogy ha én nem tudok neki segíteni, akkor senki… Szóval ugye, ahogy már említettem az előbb is, megjelentek ezek a klasszikus segítői játszmába hívó a mondatok (a támogató kapcsolatokban előforduló játszmákról bővebben: https://gordonta.hu/kepzesek/jatszma-szeminarium/), amikről nekem még akkor nem volt tudásom, és aztán egyszer csak megérkezett a tapasztalat, a felismerés: hogy hát atyaúristen, nyilván nem vagyok mindenható, és az, hogy én valamit tudok a coachingról, az nem jelenti azt, hogy mindenben tudok segíteni az ügyfélnek, vagy hogy egyáltalán, mindenben segítenem kellene! Magamra húztam a játszmában a megmentő szerepet, pusztán jószándékból, ami abszolút nem segített.

Mindenesetre a következő alkalommal leültem vele, és elmondtam neki, hogy az a helyzet, hogy én ezt eléggé elrontottam. Mert hogy valahogy elhitettük egymással, hogy ha tovább folytatjuk ebben a formában ezt a kapcsolódást, akkor majd itt valami meg fog változni, és tudok olyat mondani, vagy tenni, amitől ő jobban lesz, kigyógyul a depressziójából, de nem tudok. Megállapodtunk, hogy én nem fogom tudni őt ebben a részében kísérni a dolognak,hanem csak abban, hogy mi az, amit szeretne másképp csinálni, tenni a jövőre vonatkoztatva stb, tehát ami a coaching területéhez tartozik. De neki el kell mennie valami olyan szakemberhez, aki a depresszióval, meg ami körülötte van, tud dolgozni.

Aztán egyébként meg is szakadt a folyamat, és nagyon érdekes, egyrészről volt bennem egy szomorúság emiatt -mert persze megszeretem az ügyfeleimet, és mindig nagyon szurkolok nekik-, de másrészt éreztem egy iszonyatos megkönnyebbülést is, mintha nem tudom hány száz tonna felelősség került volna le a vállamról.
Innentől kezdve még egy hosszú folyamat volt, amíg dolgoztam egy szupervízor kollégával, meg aztán több csoportos helyzetben is azzal, hogyan találhatom meg a biztonságot jelentő szakmai határokat, kereteket az ügyfelekkel, vagy hogy miképpen kapcsolódnak ezek a magabiztosság témájához, és hogy milyen tudattalan, személyes pszichológiai igények merülhetnek fel bennem, amiket fel kell ismernem.

B: Mindig megdöbbenek azon az alázaton, ahogy te a saját eseteidről mesélsz, teljes nyíltsággal, még akkor is, ha ma már másképp csinálnád őket. Nekem ez az igazi hitelesség, ettől úgy érzem, segítőként sem kell tökéletesnek lennünk, sőt, nem is tudunk azok lenni. Elég, ha figyeljük magunkat, az intuíciónkat, ami sosem csal, és ha érezzük a gyomrunkban, hogy valami nem stimmel, akkor kérdezzünk a tapasztaltabbaktól. Ettől tudunk etikusak lenni és nem ártani: hogy nem érezzük magunkat mindenhatónak, ahogy te is megfogalmaztad ezt az előbb.
Hogyan összegeznéd, mitől tud egy coaching, vagy segítői folyamat nagyon kisiklani?

A: Tapasztalataim szerint a szerződés és ahogy indítunk az, ami alapjaiban meghatározza a fejlesztő folyamatot. Hogy mennyire tiszta és transzparens, mit vállalok és mit nem vállalok, és hogy mi a mi kapcsolódásunk az ügyféllel, a felszínen és mélyebb szinten egyaránt. Ezért szeretek annyira “TA”alapon dolgozni (TA=tranzakcióanalízis, erről bővebben itt olvashatsz), mert a TA-nak van egy hihetetlenül markáns, szerződés alapú működése – és ez elképesztően sokat segít nekünk a coachingban.
Itt ugyanis három szinten szerződünk, hiszen a jogi szintje az mindig egyértelmű a szerződésnek, de emellett sokan nem tudják, hogy mindig van egy szociális/megállapodás szintje, és aztán van egy rejtettebb pszichológiai szintje is. Hogy ezek a rétegek valójában mennyire fedik egymást, vagy mennyire nem, az nagyon sok mindent eldönt. Hogy mit szólít meg bennem az, ahogy és amiért valaki például megkeres engem mint segítőt. Mondjuk mit szólít meg bennem az, hogy az ügyfél-jelölt egy hatalmas cégnek a még hatalmasabb felsővezetője, vagy mondjuk egy híres egyházi közösségből jön, mint vezető vagy mint gyakorló hívő, és hogyan állok én például a vallásossággal… Vagy a témája ismerős a kliensnek a saját életemből, mert én is keresztül mentem hasonlón – tehát vannak ilyen “kategóriák”, amik valamilyen módon tudattalanul beindíthatnak bennem folyamatokat, már az elején. Hihetetlenül fontos a lelki szinten is tiszta szerződés, hogy tényleg transzparensen és objektívan tudjak szerződni minden egyes ügyféllel, akkor is, ha van nála valami, ami engem “behúzhatna”: olyan, ami bennem nem tiszta, megérint, vagy markáns véleményem, korábbi tapasztalatom van róla. Teljesen másképp indul a közös munka, ha ezt időben elcsípem, és mellette folyamatosan dolgozok a nyomógombjaimon, vakfoltjaimon.

B: Te hogy látod, mi a kockázata annak, akár a
coachra, akár az ügyfélre nézve, ha az etikus működés irányelveit nem követjük?

A: Szerintem nagyon széles a spektruma a kockázatnak. Mert van a “legkisebb” kockázat, hogy adott esetben érdemben nem fog történni semmi a segítői folyamatban. Az kliens egy ponton felismeri, vagy hát jó, jó ide jönni, de tulajdonképpen olyan nagyon nem változik semmi. A másik végén a spektrumnak viszont ott van az, hogy valami olyan félreismerésbe hajszolom bele az ügyfelet, vagy magammal együtt az ügyfelet, hogy ha nem látok rá arra, mi történik valójában, az nagyon kemény konzekvenciákhoz is vezethet akár, és itt a kliens egészségi, meg pszichés jólétére is gondolok; de gondolhatok akár a szervezeten belül elfoglalt helyére, és mindenféle egyébre is. Például egy magánéleti válságban egy válásra, egy család borítására, ami akár kikeveredhet abból, hogy mennyire nem tisztán szerződünk, illetve mennyire nem hagyom az ügyfélnél a felelősséget a saját sorsa fölött, és hatok rá tudattalanul a saját belső, aktuális meggyőződésem szerint.

 

 

Ez szerintem kardinális kérdés, hogy hogy bánunk a saját felelősségünkkel segítőként. Mert lehet, hogy én mondjuk pont egy olyan életszakaszban vagyok, amikor azt gondolom, hogy igenis az individualitás és a függetlenség, a női egyenjogúság nagyon fontos, és igenis egy rossz házasságból ki kell lépni, stb. És akkor coachként az ügyfelemet óhatatlanult efelé fogom valamilyen úton-módon terelni, miközben neki nem biztos, hogy ugyanez az igazsága van. És a nap végén ő fog ott állni a döntései árával, bármelyik döntés is az, én meg hazamegyek a saját világomba. Számomra itt van egy nagyon nagy felelősség, hogy csak olyanhoz segítsem hozzá a kliensemet, aminek a súlyát ő el tudja vinni, aminek az árát valóban meg tudja fizetni, mert ugye egy kibicnek semmi se drága, tartja a mondás.

Tehát itt is van egy izgalmas pont, ha etikáról beszélünk, hogy mibe hívom be én az ügyfelet, vagy mi az, amit óhatatlanul sugallok számára a saját hitrendszeremből, véleményemből, mert persze nagyon jó, hogy a felszínen semlegesek vagyunk, meg pártatlanok, de tényleg? Vajon mi megy át abból, akár meta-szinten, amit én gondolok, ahogy reagálok, ahogy és amit visszajelzek neki, amit kiválasztok a sok-sok intervenciós lehetőségből, ami rendelkezésemre állna…
Szóval ezek szerintem mind nagyon izgalmas kérdések, és coachként sok munkát kell az önismeretbe és a tanulásba tennem, hogy a lehető legtisztább tükörként segíthessem a klienst a saját, számára legjobb döntésben és úton.

B: Ha valaki azon gondolkodik, hogy elköteleződik egy coach képzés mellett, mert szeretne coach lenni, vagy akár már coachként dolgozik, hosszútávon mik támogathatják a tudatos működésben?

A: Én mindenképpen azt mondom, hogy az önismeret fejlesztése és a folyamatos önreflexió. Tehát a reflexiós tér szerintem elképesztően fontos. És most különösen, amikor olyan időszakot élünk a világunkban, amikor rengeteg terheltség, stressz, megosztottság jön minden irányból. Ez segítőként ugyanúgy hat ránk, hat a lelkünkre.
Kell, hogy legyen egy olyan reflexiós tér, amiben valamilyen módon meghallom a saját hangomat, amiből töltődni lehet, ahol rá tudok nézni arra, fejlesztő szakemberként hogy is vagyok én benne helyzetekben, folyamatokban, mihez miképpen járulok hozzá. A továbbképzésekre való lehetőség, az utánkövetés, szupervízió, szakmai csoportokhoz tartozás őrült nagy szerepet játszik a mi munkánkban, mert alapvetően egy magányos munka az, amit végzünk. Az, hogy valamilyen szakmai közösséghez tartozzak, ahol van olyan biztonság, hogy betehetem azt, ami zajlik bennem, a kérdéseimet, ami engem foglalkoztat, vagy akár a bizonytalanságaimat. Ugye a szupervíziós megközelítésnek ez eleve nagyon fontos része, hogy a legbelsőbb nehézségeimet, félelmeimet meg lehessen fogalmazni.
Tehát egy jó szupervíziós folyamat, egy jó szupervízor támogatása, egy jó peer csoport, intervíziós csoport szerintem elengedhetetlen. És akkor ebből már bármi fel tud épülni.

Nyilván, aki meg még a szakma előtt áll, ott meg a coach képzés erőssége az, vagy a képzés paraméterei azok, amik ebbe tudnak segíteni. Hogy valóban kapjon a leendő szakember egy olyan stabil alapot, ami egyrészt önismereti alap, másrészt meg egy erős eszköztár -és itt nem arra gondolok, hogy például a GROW modell mentén hogy lépünk négyet jobbra-, hanem hogy a technikai tudásnál mélyebb rétegekben is legyen egyfajta tájékozódás, egyfajta biztonság.

B: Kicsit az jut eszembe, amit az elején meséltél, hogy adtam a feladatokat, meg az eszközöket, és ami hiányzott, az a “keret”, ami a segítői folyamat biztonságát adja.

A: Igen. Egyébként valóban a keret, az egy jó összefoglaló szó arra, ami nélkülözhetetlen egy jó coaching folyamathoz. Mert a megfelelően kialakított és kommunikált keretek, határok magukba foglalják a szerződést, a felelősségi köröket, a célt, amit valóban reálisan el tudunk érni és meg tudunk fogalmazni. Emellett pedig ott van ugye mellette a minőségi kapcsolódás, mert önmagában a keret az
nem tölti meg az egész folyamatot, szükség van a jó kapcsolódási készségekre is. Ezekhez pedig meglepő, de először magammal kell tudnom jól kapcsolódni…
A saját melankóliámmal, szomorúságommal, felháborodottságommal, csalódottságommal, örömömmel, kíváncsiságommal, mindenfélével. Mert ez mind az életünk része, szakemberként is. De ez egy következő téma. 🙂
Tehát összegezve azt hiszem, hogy ebben a két irányban, a keretben és a kapcsolódásban gondolkozom mindig, amikor segítői tudatosságról van szó.

B: Köszönöm, Amina!

A: Én is!

Ha szívesen megismernéd Aminát, rendszeresen tanít coach képzésünkön, de Nemzetközi Szupervízor Akadémiánkon és Gestalt továbbképzésünkön is.

Itt tájékozódhatsz ezekről:

Coach képzés

Szupervízor képzés

Gestalt Coaching a gyakorlatban