A szakmai kompetenciahatárok betartása rendkívül fontos, azonban néha mégis vékony a mezsgye a két szakterület között.

Ahhoz, hogy időben fel tudjuk ismerni, hogy milyen segítség a legoptimálisabb az ügyfelünk számára, pontos helyzetfelismerőképességre, megfelelő szakmai rálátásra, éberségre és intuícióra van szükségünk.

A coach jellemzően a tranzakcióanalízisből ismert én-állapot modellből kiindulva az ügyfél „Felnőtt én-állapotával” működik együtt. Egészségesen funkcionáló, azonban valamilyen elakadással küzdő embereknek nyújt segítséget a coachingban alkalmazható intervenciók által, miközben részben a pszichológia eszköztárát is érintheti.

A közös munka a jelenre fókuszál és a jövőt építi, miközben kitérhet a múltból hozott tapasztalatokra, mintázatokra is, azokat összefüggésbe hozva a jelennel. A coach fókuszában a problémamegoldás, a kompetenciák növelése, a tudatosság előmozdítása és a fejlődés áll.

 

A pszichológus ezzel szemben a személyiség „Gyermek én-állapotával” mélyen foglalkozik, segíti a traumák feldolgozását és elemző attitűdöt képvisel. Diagnózisokat állíthat fel, szakmai tanácsot adhat és sok esetben az együttműködése hónapokig, vagy akár évekig is eltarthat a klienssel. Fontos, hogy a coach-csal szemben a pszichológus hatásköre kiterjed a mentális, vagy mély lelki eredetű problémával/betegséggel küzdő egyénekre is.

A két szakterület közötti kompetenciahatárok tekintetében nagyon fontos és gondolatébresztő F. Várkonyi Zsuzsa megközelítése, mely lényegesen eltér sok más szakértőétől:

„Az eddig hallott coach-fenntartások közül számomra a legnevetségesebb úgy hangzik, hogy:

Ha egy coach valóban ezt teszi, akkor két dolgot kell feltételeznünk: egyrészt azt, hogy az emberi pszichét valamiféle gyökértelen, csak a pillanatra reagáló gépként képzeli el; másrészt, hogy ő maga nagyon fél érzelmekkel szembetalálkozni.”

Zsuzsa ezzel nem csak a szakmai perspektíva bátor kiszélesítését irányozza elő, hanem mélyebb és átfogóbb önismereti munkára is biztatja a coachokat. Az ember jóval összetettebb és bonyolultabb annál, hogy fekete-fehéren bánjunk vele és átjárhatatlan kategóriákba soroljuk.

A coaching folyamatok során az ügyfelünk nem hagyja otthon a múltját. Ott ül velünk szemben, mint valaki, aki valaha gyermek is volt. Akit hatások milliói értek már a szocializációja során. Akit neveltek valahogyan, akinek komplex tapasztalatrendszere és tudáshalmaza van, végtelenül sok érzelme és gondolata, hitrendszerei, értékei és szokásai.

A gyökereinek megismerése -még ha érzelmekkel átszőtt folyamatokkal, esetleg sírással is jár együtt- rendkívül fontos ahhoz, hogy az „itt és mostban” a számára legmegfelelőbb módon tudjuk őt kísérni. A gyökerei által láthatóvá válhatnak az erőforrásai és az azokat korlátozó akadályok mélyebb megismerésére is lehetőséget kaphatunk, ami az együttműködés sikerélményét megalapozhatja.

Az

nem létezik

nélkül.

Amikor a coach számára nem komfortos az érzelmekkel való találkozás, az egy fontos jele annak, hogy a saját önismeretének tovább mélyítésére nagy szükség van. Máskülönben a racionális feladatorientáltság túl nagy szerepet fog kapni a kapcsolatfókuszú problémamegoldással szemben. Tartós és mély változások helyett a felszínt fogjuk kapargatni a coaching folyamat során, miközben a hatékonyságunkat kipipált feladatok számában fogjuk mérni.

Az ügyfelekkel való érzelmi biztonság megteremtéséhez, a ráhangolódáshoz, az intuitív érzékeléshez nélkülözhetetlen az elmélyült érzelmi empátiás készség.

Daniel Goleman (amerikai pszichológus, az érzelmi-és társas intelligencia kutatója) – Érzelmi intelligencia című könyvében a következőt írja az empátiáról:

„Az empátia az öntudatra épül: minél fogékonyabbak vagyunk saját érzelmeinkre, annál jobban tudunk olvasni mások érzelmeiben is.”

Ez nagyon szépen és tisztán rámutat arra, hogy az életben, az emberi kapcsolatainkban, de kiváltképp a segítői pályán mennyire nélkülözhetetlen az érzelmeinkhez való őszinte és valódi kapcsolódás.

Önmagunk működésén keresztül mások működését is jobban meg fogjuk ismerni és érteni, ezáltal nagyobb szintű együttérzéssel fogunk viseltetni önmagunk és mások iránt is.

Szakemberként képessé válunk arra, hogy a mélyebb megértés és együttérzés által olyan megoldások megtalálásában, olyan belső erő feltárásában segítsük az ügyfelünket, ami lénye legmélyéről fakad. Ehhez azonban szükségünk van arra, hogy saját lényünk legmélyével is jó barátságot ápoljunk.