Bizonytalanság mint kortünet, szupervízió mint ellenszer

Interjú Eperjesi Aminával a bizonytalanságról, az elveszett biztonságérzet visszaszerzéséről és a vezetők szupervíziós támogatásáról.

"Eperjes Amina profilképe"

Nagy várakozással ültem le Eperjesi Amina PCC-képző szupervízorral az interjúnkra, nemcsak azért, mert az EASC által nemzetközileg akkreditált Szupervízor Akadémiánk egyik állandó szakembere, hanem mert remek kollégának tartom, és mert vele beszélgetni valahogy mindig biztonságérzetet ad. Éppen ezért lepődtem meg rajta – hogy bár eredeti témánk a szupervízió használati területei, köztük a vezetők szupervíziója lett volna -, mégis gyorsan elkanyarodtunk afelé is, hogy pont a külső-belső bizonytalanság az, ami 2024-ben a legtöbb embert szorongásra készteti, bizony, még a vezetőket is

Azon gondolkoztam Amina a beszélgetésünk előtt, hogy a szupervíziót, mint fogalmat, rengeteg módon értelmezik a világban. Mi lehet ennek az oka?

Szerintem ennek nagyon prózai oka van. Ugyanis sokféle szupervízió létezik. Mivel nagyon nem mindegy, hogy mi az adott helyzet, a kontextus, vagy akár az, hogy ki ül a szupervízorral szemben ügyfélként. Szupervízió például az is, amikor egy adott szakemberképzés során, a kezdő gyakorló szakember eljár egy tapasztalt kollégához, aki figyeli a friss kolléga szakmai útját. Itt, a mi Szupervízor Akadémiánkon is van ilyen, külső mentor-szupervíziónak hívjuk azt, ahova eljárnak a hallgatók, és ott mindenféle dolgok megjelenhetnek témaként. Többek között az is, hogy mi történik a képzésen, vagy ha a kezdő szakember elkezdi a szakmai gyakorlatát, akkor mi történik a gyakorlás során. És sokszor, amikor elindítja mondjuk az első, saját szupervíziós folyamatait, akkor azért még sokkal inkább esetekről beszélget a szupervízorával, és arról, hogy ott abban a konkrét helyzetben mi történt, mi nem történt, mit kellett volna máshogy csinálni. Ennek óhatatlanul mindig van egy normatív oldala, hogy ez így jó volt, az meg kevésbé volt jó, és a szupervízornak van egy szakmai visszajelző szerepe. Ahogy az illető elkezd szakmailag tapasztaltabb lenni, és már ezekre a kérdésekre maga megtalálja a választ, úgy mélyebb és más jellegű dilemmák jelennek meg. Sokkal inkább az a fajta kíváncsiság, hogy szeretne valamit megérteni. Ez a szupervíziónak már egy másik rétege, szintje.

Nemrég említetted, hogy mostanában te magad is sok olyan helyzettel találkozol, mind személyes, mint szakmai oldalról, ami az alapvető biztonságérzeted ingatja meg. Ez is lehet például egy jó szupervíziós téma?
A belső, vagy akár a kívülről érkező bizonytalanság érzékelése?

Abszolút! Ahogy meséltem is neked, mostanában ez a biztonság téma nekem újra és újra felmerül, és amikor másodszorra, harmadszorra érint meg, akkor elkezd foglalkoztatni, hogy vajon mi dolgom van nekem ezzel. Hogy akad ez össze az én személyes fejlődésemmel illetve szakmai utammal, és akkor az ott egy nagyon jó pont arra, hogy azt mondjam: na, akkor megkeresem a szupervízoromat, vagy a következő szupervíziómba beviszem, mert van valami, amire kíváncsi vagyok, amit szeretnék tisztábban látni. És ez talán ennek a mélyebb, reflektív szupervíziónak, amiről mi elsősorban beszélünk, a lényege, hogy egy olyan teret teremtünk, amiben tanulunk magunkról. Például van egy olyan szakmai kérdésem, ami homályos, ködös, és ezen keresztül rájövök valamire magammal kapcsolatban, személyes szinten is. De ehhez lassulni kell, meg egy kicsit szemlélődni. Azt hiszem, hogy a szupervízió a szemlélődés lehetősége. És talán ezért van olyan őrült nagy szükségünk rá.

Pont ez járt a fejemben, hogy van-e most időnk erre a szemlélődésre a hétköznapokban, van-e ennek létjogosultsága?

Én szerintem nagyon van. Éhezzük ezt. Elképesztően éhezzük. Mert annyira pörög az életünk, annyira minden a “tenni”-ről szól, a lépésekről, az akciókról, napjainkban pláne még jobban, hiszen több fajta fenyegetettséget is megélünk a külvilágból, számos irányból szerintem. “Előre menekülni”, ilyen kifejezéseket használunk állandóan. Én nagyon sokat dolgozom vezetőkkel, és látom azt, hogy náluk ez még jobban kihangosodik, mert mindig valamilyen külső dolognak a végrehajtásán, elérésén kell, hogy dolgozzanak. És egyszerűen az, hogy egy vezető meghallja a saját hangját, hogy a saját bölcsességét, intuícióját, tapasztalatát bele tudja tenni egy helyzetbe -hiszen azért vezető a vezető, mert ő már tapasztalt sok mindent-, az nagyon fontos lenne. Ha nem tudja felismerni, hogy mi zajlik belül, akkor nagyon kicsi az esély, hogy ez a sok értékes tapasztalat belekerül egy helyzetbe, döntésbe. Én azt gondolom, hogy a mentális jólétünkhöz hihetetlenül nagy szükség van rá, hogy egy olyan reflektív teret is kialakítsunk, mint például a szupervízó, hiszen az ember mindig két pilléren áll: az egyik a “tenni”, a másik a “lenni”. Sokszor tapasztalom azt, amikor jönnek az ügyfelek, hogy a folyamat elején az, hogy “lenni”, hogy hogyan vagyok én tulajdonképpen egy helyzetben, helyzettől, arra nem tudnak mit válaszolni. Maximum ilyesmit, hogy jól, vagy hogy fáradtan – de ezek még nem az igazi válaszok.

Sokat beszélünk vezetőkről, és az ő szupervíziós támogatásuk lehetőségeiről. Konkrétan mik azok a témák, amik náluk, vagy akár más szakembereknél most a leghangsúlyosabbak?

A bizonytalanság, az elbizonytalanodás, ha össze kellene foglalni. Ennek nagyon sokféle más megjelenése lehet a felszínen, mivel a mai világunkban nem elfogadott, ha egy vezető bizonytalanságot él meg egy kérdésben, vagy egy döntés előtt, bármilyen oknál fogva is. Miközben a cégvezetők folyamatosan változó környezetben dolgoznak, elképesztően sokféle különböző és sokszor teljesen kiszámíthatatlan elvárásnak kell megfelelniük, nagyon sokféle kapcsolati helyzetbe kerülnek, tehát rengeteg oka van annak, hogy igenis az elbizonytalanodás az egy teljesen valid érzés, és azt gondolom egyébként, hogy nagyon emberi érzés is. Ha nem engedjük meg magunknak a bizonytalanság tudatosítását és kizárjuk azt, akkor valamilyen pótcselekvést fogunk csinálni helyette, és ez a pótcselekvés megjelenik különböző formákban. Viszont ha van egy támogató kapcsolat, ahova ezt bátran be lehet tenni, ahol el lehet kezdeni ismerkedni vele és megszelídíteni, rendben lenni azzal, hogy “én is elbizonytalanodhatok”, akkor azzal már lehet valamit kezdeni, arra már lehet építeni.

Én magam is sokszor érzek bizonytalanságot, és amikor ezzel dolgozom, az nagyon szépen meg tud jelenni a szupervízióban. Hogyan hat ez rám, mi a dolgom vele. És azt hiszem, hogy tulajdonképpen minden téma, amit behoznak a vezetők – meg a szakemberek is – a szupervízióba, az valami ilyen relációs téma. Valamilyen kapcsolati, kapcsolódási kérdésről szól: hogy milyen relációban, milyen viszonyulásban vagyok én a másikkal, a csapattal, a szervezettel, önmagammal. Talán utóbbi a legfontosabb kérdés, és valahogy ide jutunk vissza mindig, hogy önmagammal milyen viszonyban vagyok, és akkor ahhoz képest már könnyebb direkciót találni a többihez. Ha meg tudunk állni egy kicsit lelassulni, elkezdeni figyelni és felvenni magunkkal a kapcsolatot, akkor a hétköznapi nyomás lassanként enyhül, elmúlik a bizonytalanság és megtalálhatjuk a saját erőforrásainkat, amik segítségével már tudunk dönteni, lépni, helyesen cselekedni.

Sok mindent elmondtál a szupervízió előnyeiről. Mégis adhatja magát a kérdés, hogy mi ennek a fejlesztési, támogatási módnak a szuperereje, ami egy új ajándék tud lenni, és ami mellett jól megfér például a coaching is. Tehát, hogy mindkettőnek megvan a maga helye és szerepe.

Azt látom és magamon is azt tapasztalom – pont azért, amiről beszéltünk, hogy annyira pörgős és változó a jelenlegi világunk, annyi az új kihívás és bizonytalanság, – hogy valahogy folyamatosan belegabalyodunk a relációkba. Óhatatlanul, mert hiszen nagyon sokfélék vagyunk, hatalmi kérdések és etikai kérdések jelennek meg, és kapcsolódási kérdések kerülnek fókuszba. És nincsen terünk arra, hogy ezt a rengeteg mindent valahogy rendberakjuk, átlássuk, megértsük. És ezzel a személyes fejlődésünk is elakad, hiszen pont ezeknek a feldolgozásával fejlődnénk, személyesen is és szakmailag is. A szupervízió épp ennek a terepe. Hogy ezeket a kérdéseket átlássuk, sőt, hogy egyáltalán felvázoljuk, kimondjuk. Szerintem ez őrült fontos ahhoz, hogy ne égjünk ki. Hihetetlen népszerű téma most a kiégés, és nagyon komplex. Én azt mondom, hogy ha rendszeresen járnának az emberek szupervízióba, akkor lényegesen kevesebb lenne a kiégés. Hiszen lenne tér feldolgozni.

Picit olyan ez, mintha folyamatosan csak ennénk, ennénk, ennénk, de soha nem tudnánk emészteni. Jóllakni és emészteni se. Mintha folyamatosan csak töltenénk bele a rendszerbe, de nincs, ami feldolgozza azt a rengeteg tápanyagot, vagy egyáltalán, kiválassza a salakanyagot, ezáltal a tápanyag se tud hasznosulni. Így a pszichénk nem tud mentesülni a terhek, ingerek alól, pedig erre van szükség. Hiszen az egész munkánkkal, szakmaiságunkkal, vagy akár a segítő kapcsolatainkban nagyon nagy részben a pszichénkkel, tehát önmagunkkal dolgozunk. Számomra a coaching a MIT és a HOGYAN-ok kérdéseit járja körü,l a szupervízió pedig a feldolgozás és a MIÉRT-ek terepe.

Igen, ez nagyon ismerős nekem is, mind a túlterheltség, mind a bizonytalanság bénító ereje. És az is, mekkora erőt ad, amikor ráláthatok ezekre egy más szemszögből, akár arra, hogy egy-egy nehézség honnan ered, honnan ismerős, és amikor megvannak a válaszok, az emésztés, akkor lekerül a súly. Miben változik meg annak az élete, aki szán időt a feldolgozásra?

Az biztos, hogy egy stabil belső erőt, saját belső kapaszkodókat tudunk megtalálni. Ez a belső erő adott helyzetben nagyon sokat tud segíteni, tisztánlátást ad. Mint egy szemüveghez a törlőkendő. Mintha lenne egy ilyen kis törlőkendőm, amivel az aktuális, napi homályokat le tudom szedni, és nem össze-vissza foltos szemüvegen keresztül nézem a világot magam körül, hanem képes vagyok tisztán látni. Valami ilyesmi jut eszembe erről. Megnő az a fajta biztonságérzetem, autonómiám, amivel egyrészt jól tudok másokkal dolgozni, másrészt a saját kapcsolataimban is jól tudok benne lenni és tanulni magamról. A kapcsolatainknak is nagyon-nagyon jót tesz, ha nem teljesen homályos szemüvegen keresztül működtetjük őket, ítélkezve, akár magunkat megítélve, akár másokat megítélve vagyunk jelen bennük, legyen szó ügyfélről, főnökről vagy beosztottról, vagy bármilyen más szakmai viszonyulásról, és hát ugye haza is visszük ezeket, a munkahelyi kapcsolatokat is… Összegezve: a kapcsolataink is sokkal tisztábbak és egészségesebbek lesznek.

Az jutott most eszembe, hogy a fejlődés és a tisztánlátás által a biztonság is megjelenhet az életünkben, hogy ezek miatt a kapcsolataink is biztonságosabbak lehetnek. És talán így 2024-ben erre van a legnagyobb szükségünk: hogy biztonságosnak tapasztaljuk meg az életünket. Szükséges, hogy legyen egy tiszta szemüvegünk, amin keresztül megláthatjuk a lényeget, ami által stabilan támaszkodhatunk a kapcsolatainkra.

Abszolút, hiszen annyira nagy a bizonytalanság körülöttünk, hogy mi másban kellene megtalálnunk a biztonságot, ha nem a kapcsolatainkban? Mind önmagunkkal, mind egymással. Szerintem nincs más út.

Köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette:

Szalai-Taskó Barbara

Téged is várunk szeretettel az április 3-án megrendezésre kerülő Szupervízior Akadémia Nyílt Napján.
A szupervízióról további információkat az MSZCT oldalán és a Gordon & TA blog szekciójában olvashatsz.