Hol a hiba a képen?

Időnként rajtakapjuk magunkat, hogy tipikus szülőként viselkedünk. Szégyen vagy nem szégyen, elkövetjük ugyanazokat a hibákat, amit a mi szüleink is elkövettek ellenünk. Kioktatjuk a gyerekeinket, tanácsokat osztogatunk, időnként keresztkérdésekkel bombázzuk a gyerekeinket csak hogy szóra bírjuk őket az ebédlőasztalnál. Thomas Gordon “közléssorompóknak” nevezi azokat a kommunikációs paneleket, amelyekkel rendszeresen elvesszük a kedvét a gyermekeinknek a beszélgetéstől. Vajon a szüleink viselkedését másoljuk le ilyenkor, vagy olyan helyzetek ezek, amelyek különböző okoknál fogva minden szülő-gyerek kapcsolatban előállnak? Az alábbiakban három olyan helyzetet mutatunk be, ami inkább az utóbbi magyarázatot látszik alátámasztani.

A homokozó-effektus

Vegyünk először egy teljesen hétköznapi helyzetet, amikor a szülő a homokozóban játszik a gyermekével. Először csak figyeli, ahogy a gyermeke a homokban szöszmötöl, a műanyag játékokkal játszik, gödröt ás, homokkupacokat épít. A szülő szeretné hasznosnak érezni magát, elhatározza, hogy megtanítja a gyermekét várat építeni. Falakat emel és várárkot ás, kijavítja, amit a gyermeke épít. “Nézd, így biztos nem omlik össze! Így lehet jó magasra építeni!” Mert miközben szeretnénk, hogy minden helyzetből tanuljon és okuljon gyerekünk, nem szeretjük látni, ha valami nem sikerül neki, vagy ha újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el.

Hogy mi következik mindebből? Leginkább az, hogy a gyermekünk nem tanul meg saját megoldásokat kidolgozni. Ritkán kap önálló cselekvési felületet, mert a szülő folyamatosan ott van a háttérben és közbelép, ha szerinte nem működnek jól a dolgok. A folyamatosan jelen lévő szülői kontroll ördögi kör, amiből a gyerekek is csak nagyon nehezen tudnak kilépni.

Eltérő habitus

Ha a szülő aktív, cselekvő, teszi a dolgát, számára egyértelműen meghatározott keretek között éli az életét, alaposan fel tudja kavarni a mindennapjait, ha ettől egy teljesen eltérő gyermek születik be a családba. Ha a gyereke alapvetően álmodozó típus, szeret hosszan elmerülni a játékaiban, több időre van szüksége ahhoz, hogy váltson a helyzetek között, akkor a szülő számára a gyermek habitusa gyakran úgy jelenik meg, mint aki nehezen mozdítható, lassú, merengő, adott esetben lusta vagy figyelmetlen. Sajnos ezek a címkék gyakran “elhomályosítják” a szülői elmét és az egyébként jó megfigyelő képességgel rendelkező felnőtt elfelejti észrevenni, hogy a gyermeke egészen más habitus, mint ő maga.

Azon túl, hogy egy ennyire fontos és konkrét tényt figyelmen kívül hagy a szülő, a nagyobb probléma az, hogy valójában nem fogadja el a saját gyermeke habitusát (ami adott esetben teljesen meg is egyezhet a másik szülő működésével). Ezek után folyamatos rosszallás követheti a gyermek mindennapi cselekvését, ami vezethet folyamatos bűntudat, önhibáztatás kialakulásához vagy épp ellenkezőleg nárcisztikus karakter formálódásához.

Türelem-játék

A gyerekek 11-12 éves korukig a játékos elméjükön, képzeletvilágukon keresztül szemlélik a világot. Ez azt jelenti, hogy néha tényleg ötödjére hallják meg azt, amit kérünk tőlük. Ehhez képest a gyerekek 8-10. éves kora környékén a szülők többnyire telítődnek, ezután már sokkal kevésbé képesek tolerálni, ha a gyermekük nem figyel, nem reagál, nem jegyzi meg, amit mondanak neki. Vannak szülők, akik időnként azt gondolják, hogy a gyermekük direkt csinálja, hogy huszadjára sem hallja meg, amit kérnek tőle.

Sajnos azonban 10 éves kor fölött még inkább szükség lenne a szülői türelemre, hiszen ekkor nyiladozik a gyermeki elme, elkezd érni a felnőttes gondolkodás. A következő 6-8 évben fontos lenne időt és energiát szánni arra, hogy elmagyarázzunk dolgokat, megértessünk szabályokat, viselkedési normákat és összefüggéseket, közösen alkossuk szabályokat, stb. A befektetett energia garantáltan megtérül, cserébe egy világot értő, önálló döntéseket hozni képes, felelős gondolkodású gyermeket kapunk ajándékba.

Ha szülőként a mindennapi rohanás során ráismerünk egy-egy ilyen helyzetre, tegyünk egy lépést hátra! Próbáljuk meg kívülről rápillantani arra, hogy a gyermekünk aktuálisan mit él át! Próbáljuk meg kitalálni, mi lehet most a gyermekünk fejében, mi az, ami őt ebben a pillanatban mozgatja, mire van ebben a helyzetben leginkább szüksége! Ha rá tudunk pillantani az ő gyermeki működésére, ha meg tudjuk szólítani őt ebben az állapotában, akkor máris sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy meghallja azt, hogy szóltunk hozzá. Ahhoz, hogy rávegyük a gyermekünket együttműködésre, alkalmazkodásra, szabályok betartására vagy éppen mások igényeinek felismerésére, először ténylegesen meg is kell hallania, hogy mit mondunk neki! Ilyenkor bátran lépjünk mellé és támogassuk őt abban, hogy megismerje és megértse a felnőttek világát, felismerje az összefüggéseit, hogy akár később akár önállóan is el tudjon igazodni a szülők által formált és szabályzott közegben!

Még több cikk

Szóljon hozzá

Kapcsolat

Hagyjon üzenetet, és mielőbb felkeressük!

Not readable? Change text. captcha txt