Gondolataim a szupervízor-képzéshez – F. Várkonyi Zsuzsa

 

Idén lesz 50 éves a pszichológus-diplomám. Első terápiás páciensemmel 42 évvel ezelőtt találkoztam. Az elmúlt években többször eszembe jutott: hogy mertem én 40, 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt is kliensekkel dolgozni? Hiszen még 40, 20 vagy 10 évvel kevesebb tapasztalatom volt! És – mellesleg – alig volt lehetőség olyan, módszeres szakmai támogatásra, amit szupervíziónak nevezhetnénk. Angliában praxisa utolsó percéig kötelező minden „counselor”-nek szupervízióba vinni eseteit. (Ez a végzettség valahol a mai coach és a mai pszichoterapeuta között helyezkedik el.)

A szupervízió ereje

Valamiféle szupervízió nélkül kezdeni bármilyen segítő-támogató foglalkozást körülbelül olyan, mint előzetes kóstolgatás nélkül feltálalni egy bonyolult, mondjuk nyolc-tíz elemből készült ételt – valószínűleg túl sok lesz benne a só, kevés a tejföl, félig nyers a zöldség vagy szétmállott a gombóc. És sajnos az udvarias vendégek azt fogják mondani, hogy „Nagyon finom!”. De többé nem jönnek el vacsorameghívásunkra. Esetleg még a gyomrukat is elcsapták vacsoránktól… Hát valami hasonló vár arra a coachra vagy más segítő foglalkozásúra is, aki pályája első jó pár évében nem „kóstoltatja meg” munkáját rendszeresen egy tapasztalt „szakáccsal”.

Mivel az utóbbi másfél évtizedben boldog-boldogtalan kaphatott coach-diplomát, hadseregnyi ember kezdett önismereti támogatást kínálni jelentkezőinek. Szerencsére nemcsak boldogtalanok, hanem boldogok is vannak köztük, akiknek személyisége, önismerete és képzettsége elegendő ahhoz, hogy lelkiismeretük megnyugtatására és szakmai fejlődésük biztosítására igenis keressék azt a tapasztalt szakembert, aki meglátásaival és kérdéseivel mindebben segítheti őket. Ezek a szupervízorok.

Programunkat ezeknek a „tapasztalt szakácsoknak” ajánljuk. Nagy szükség van rájuk. Nemcsak meglátásaikra, amikkel korrigálhatják, kiegészíthetik kezdő kollegájuk konkrét eset-kezelését, hanem modellként is. Ahogyan a szupervízor kezeli a hozzá forduló coach-ot, az minta lesz a coach számára saját segítői kapcsolatai kezeléséhez.

Ami az egyéni szupervíziót illeti, sokszor felmerül a kérdés, hol kell meghúzni a határt coaching és pszichoterápia között. A kérdés jogos. De – már több helyen leírt – válaszom lényegesen eltér sok más szakértőétől. Az eddig hallott coach-fenntartások közül számomra a legnevetségesebb úgy hangzik, hogy „Ha a kliens elkezd beszélni a gyerekkoráról, akkor küldd el pszichológushoz!” Ha egy coach valóban ezt teszi, akkor két dolgot kell feltételeznünk: egyrészt azt, hogy az emberi pszichét valamiféle gyökértelen, csak a pillanatra reagáló gépként képzeli el; másrészt, hogy ő maga nagyon fél érzelmekkel szembetalálkozni. (Talán akkor inkább neki lenne „pszichológusra szüksége”.)

A valóság az, hogy szinte minden elakadásunknak megvan az előtörténete. És ennek az élettörténeti eseménynek a megtalálása – nem egyszer varázsütés-szerűen, néha csak fokozatosan – megszünteti azt a reakciónkat, ami annak idején érthető volt, ma viszont sokba kerül nekünk. Amint tudatosodik bennünk, honnan ered máig meglévő hiedelmünk (miszerint: nem tehetünk mást, nincs más kiút, muszáj/tilos így vagy úgy reagálnunk, különben összedől a világ), a megkövült, régi beidegződés elveszti parancsoló erejét: ezentúl felnőtt valóságérzékelésünknek megfelelően, szabadon változtathatunk viselkedésünkön.

Egy jól képzett szupervízor meg tudja adni tapasztalatlanabb kollegájának azokat a támpontokat, amelyek mentén eldönthető, mi fér bele egy coaching kereteibe, és mi igényel valóban pszichoterápiát; milyen segítői eszközök mellett marad a kliens kezében a mélység szabályozása, illetve milyen eszközökkel lehet és milyen eszközökkel tilos mindezt befolyásolni.

A szupervíziós együttműködésnek van egy járulékos hozadéka is: nem csak azáltal hat, ami ebben történik, hanem igényesebb, lelkiismeretesebb önreflexióra is készteti a kezdő szakembert. Alaposabban kell emlékeznie a bemutatandó segítői óráira, több kérdést kell feltennie már saját magának is, mert napokon belül „el kell számolnia” egy kihelyezett szakmai lelkiismeretnek is, ami kezdő korunkban komoly felhajtó erő.

Szupervíziós témák és a szupervízor eszköztára

A segítői munka támogatásának sokféle eszköze és formája van. Szupervíziót nemcsak utólagos beszámolóra lehet építeni, hanem például hang- és képfelvételre is. Ehhez természetesen a coacholt fél hozzájárulása szükséges. Ha ő beleegyezik a beszélgetés rögzítésébe, a coachnak azt is el kell mondania, hogy mire akarja felhasználni (= többnyire csak a szupervízióhoz). Ha a kliens igényli, ez után vissza is kaphatja a felvételt, vagy együtt megsemmisíthetik. De ha nincs ellene kifogása, a coach el is teheti későbbi visszanézéshez. Azzal viszont határozottan nem értek egyet, hogy a felvételt később tanulócsoportokban (tanításhoz) használja fel, hiszen lehetnek a nézők között olyanok, akik személyesen ismerik a problémagazdát, vagyis durva indiszkréció történne.

Egy coaching-beszélgetés visszanézése nemcsak szupervízorunkkal lehetséges, hanem a coachee-val is, ha magas önismereti igénye őt is kíváncsivá teszi, hogyan is működik ő maga, amikor nehézségeiről beszél. A coach pedig – akárkivel nézi is vissza a felvételt – rengeteg tanulságot vonhat le a látottakból: mikor mit fejez ki a mimikám, a hangom, a testtartásom? Miért voltam itt túl gyors, ott pedig néma? Tönkretettem-e a csendet? Nem voltam-e túl hangos, vagy túl halk, nagyon merev vagy túl „összebújós”? Mit söpörtem a szőnyeg alá? Miért ijedtem meg x megfogalmazástól? És még ezer kérdés…

Ugyancsak nagyszerű szupervíziós eszköz a szerep-újrajátszás. Szupervízor és kliense (pl. a kezdő coach) megismerik az eredeti ülés problémás részét, ezután úgy ülnek le egymással szemben, hogy a coach bújik a kliens bőrébe, a szupervízor pedig azt a segítői hozzáállást mutatja meg, amit elmondása szerint (vagy a videofelvétel alapján) a coach mutatott a tényleges találkozáskor. A coachnak itt nincs is más feladata, mint átélni saját viselkedésének hatását egy másik (segítségre váró) emberre. A gyakorlat második fordulójában szerepet – és széket – cserélnek, vagyis a tanuló coach visszabújhat segítői gúnyájába, és az imént tapasztaltak nyomán változtathat viselkedésén, reakcióin.

A szupervízió szóban a „szuper” felsőt jelent. Felülről néznek rá egy elvégzett munkára.  De van ennek egy szimmetrikusabb változata is, amit „inter-vízió”-nak is nevezhetünk: ez két olyan segítő munkatárs együttműködése, akik hasonló tapasztaltsági szinten állnak, és ekként segítenek egymásnak, amikor valamelyikük elakad egy-egy eseténél. Ilyen kapcsolatom volt Gondos Panni barátnőmmel, aki többek között a Gordon Iskolát hozta létre a nyolcvanas évek végén (és aki sokunk fájdalmára 2003 óta már nincs velünk). Mindketten klinikai pszichológusok voltunk, tucatnyi terápiás kapcsolattal. És ha bármelyikünk úgy érezte, hogy valamelyik terápiája elakadt, egyhelyben toporog, vagy kiismerhetetlen, akkor elmondtuk egymásnak benyomásainkat, és a meghallgató félben mindig merültek fel olyan kérdések, gondolatok, amelyek továbblendítették az elakadt folyamatot. Ilyen együttműködés tehát két tapasztalt segítőfoglalkozású – például két szupervízor – között is elképzelhető.

Különösen éles fülre van szükség, hogy a szupervízor meghallja azokat az elakadásokat is, amelyek a munkájáról beszámoló coachot láthatólag nem zavarják – például, mert biztonságosan eseménytelen együttlétet adnak a coachinghoz. Én az ilyesmit „eszpresszózásnak” vagy „szomszédasszony-csevegésnek” nevezem. A jó szupervízor egy-egy ilyen óra elmesélése után megkérdezi: „És mi az, ami ezen az órán történt ebben a coaching-folyamatban?” Ha egy segítői kapcsolatban csak ritkán fordul elő ilyen üresjárat, azt nem tartom tragédiának, valószínűleg csak szelepelés történt, amire egyszer-egyszer szüksége lehet a kliensnek. Tapasztalatom szerint azonban gyakran találnak meg minket, segítőket olyanok, akik nem problémát megoldani, nem összefüggéseket megérteni és legkevésbé sem életüket jobban vezetni akarják, hanem csak szelepelni. Mindig, minden kapcsolatukban. Minél kedvesebb egy segítő, erre hajlamos kliensei annál könnyebben ringatják bele magukat ebbe az ölbe-ülős, együttérzésért esedező szerepükbe. Ez a csapda 99%-ban a női segítőket fenyegeti női klienseikkel való kapcsolatukban.

Ugyancsak szupervízió szokott segíteni az olyan elakadások felderítésében is, ahol a segítői kapcsolat témájában van ugyan feszültség, de a folyamat egyhelyben toporog. Mint egy beindított motorú, lebilincselt autó: jár a motor, de a jármű nem mozdul. Ebben a helyzetben van leginkább szerepe a racionális kérdéseknek.

Értő figyelemről, kártékony- és jótékony kérdezésről, csendről

És ezzel el is érkeztünk kedvenc vesszőparipámhoz. Én, aki a tréneri munkát a Rogers-féle értő figyelem megtanulásával kezdtem, tapasztalataim alapján szilárdan hiszek ennek nagyszerű hatásában. Ez az „intelligens tükör”, amit a problémagazda állapotának vagy álláspontjának visszajelzésére használunk, sokkal hatékonyabban vezet a valódi probléma felderítéséhez, mint a szakember kérdéseinek többsége. De fontos, hogy csak a többsége.

Mert könnyű volt észrevennem, hogy én is kérdezek! És hogy bizonyos kérdéseim igenis nagyon hasznosak. Bő egy évi munkával összegyűjtöttem, milyen helyzetben milyen kérdések vitték előre a folyamatot, és mik bizonyultak haszontalannak, akár zavarónak is.

Így készült el a „Kártékony kérdezés” és a „Jótékony kérdezés” listája, ami azóta a GordonTA valamennyi képzési programjának fontos elemévé vált.

Nagyon káros minden olyan kérdés, amelyet a segítőnek az a – tudott vagy tudattalan – célja motivál, hogy információk gyűjtése alapján átvegye a problémamegoldás feladatát. Ezen a negatív listán 7 különböző motiváció szerepel, és mindegyik szereptorzulást tükröz. Sajnos tucatnyi olyan coach munkáját láttuk, akik saját fontosságukat kérdések válogatatlan özönével próbálják igazolni – vagyis egyre jobban az ő igényeikről, nem pedig a klienséről szól együttműködésük.

Nagyon hasznosak viszont az olyan kérdések, amelyek kimozdítják a problémagazdát egyhelyben toporgó, szűk-optikájú látásmódjából, vagy rákérdeznek a zavaros tények zavarosságára. Az ilyen kérdések drámaian meglendíthetik a folyamatot. Ezen a pozitív listán 4 ilyen helyzet-típus szerepel.

A kérdezés indokoltsága mellett minden kezdő segítőnek meg kell ismernie saját viszonyát a csendhez. A rossz „csendtűrésnek” ugyanúgy megvan az előtörténete a coach életében, ahogy a kérdezősködésnek is. Ez tehát mindenképpen fontos témája lehet a szupervíziós visszajelzéseknek.

Hasonló elemzés szüntetheti meg a coach merev viselkedését, leplezheti le azt a maszkot, amit segítői szerepében az illető visel: angyalarcot mutat, aminek a feszültségek tudattalan korlátozása az üzenete, vagy éppen merev, hivatalos, körmondatokban beszél, amivel a számára biztonságos távolságot (és saját szerepének komolyságát) kívánja megteremteni. Mindezek csak példák a szupervíziót igénylő segítői nehézségekre. Ezek felismerése a szupervízor feladata. Ha rendelkezik e készségekkel, és megfelelő empátiával képes átadni meglátásait, akkor valóban biztonságos szakmai támogatást tud nyújtani a hozzá forduló, tapasztalatlanabb kollegáknak.

                                                                                        Budapest, 2022. március 3.

2022. június 10-én induló Szupervízor Akadémiánkról bővebb információ itt olvasható: https://gordonta.hu/kepzesek/szupervizor-kepzes/

Recent Posts

Leave a Comment

Kapcsolat

Hagyjon üzenetet, és mielőbb felkeressük!